hogy egy párkapcsolatban hol van az az egészséges határ az én és a mi között. Tudom, sok embernek már az is rémisztő, hogy egy kapcsolatban szerepel az én is, de nekem meggyőződésem, hogy kell kapcsolaton belül az én. Vajon mennyit várhatok a páromtól? És vajon mennyit adhatok én? Vajon az elköteleződés az kötelességet is jelent? Tudom, hogy egy kapcsolat szabályait mindig a benne lévő felek állítják fel, bár azt is látom, hogy ezek a szabályok nem kogens szabályok. És rengeteg esetben ezek a szabályok nincsenek lefektetve. Csak úgy megtörténnek dolgok nap, nap után, mennek a hatalmi játszmák (fenyegetés, zsarolás, egyéb nyalánkság) miközben a szó jó értelében továbbra sincsenek meg a szabályok. Minden élethelyzet más-más megoldási feladatokat kínál és ha nem vagyunk kellően rugalmasak és nyitottak, akkor bizony könnyen azt vesszük észre, hogy "már megint nekem kell alkalmazkodnom".
Továbbra sem meglepő az, hogy az élet változik, ezáltal változunk mi magunk is. Jobb esetben! Vajon muszáj szabályokat lefektetnünk ahhoz, hogy valami igazán jól és hitelesen működjön? Nem mehet az úgy, hogy belsőleg, önszántunkból, jóérzésből megtörténik/megteszünk valami? Csak úgy...mert az a saját lényünkből fakad. Hogy nem várunk a jó szóért viszonzást... hogy azért adunk, segítünk mert az nekünk jó...hogy azért teszek meg valamit mert a másik fontos nekem és szeretem Őt, így a "pluszmunka" inkább édes teher...hogy a másikra is úgy nézek - tudván, hogy ülve szarik - mint egy emberre, nem holmi kapcarongyra...és még sorolhatnám.
Szóval, hol van az a határ? :) Rossz válasz az, hogy egyén függő, meg mindenkinél máshol, meg az, hogy azt érzed...blablabla... valami mást szeretnék megtudni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése