Mi a bajom?

Mostanában divatos depressziósnak lenni. Én magam is jó pár hete megtapasztaltam mélységet és magasságot, de nem voltam depressziós. Azt hiszem:) Biztos vagyok benne, hogy régen is voltak depressziós nők (és férfiak), de manapság valahogy trendi lett mindezt fennen hangoztatni. De vajon mi is a depresszió és egyáltalán tényleg az vagy? Honnan tudod hogy hova tartozol? Azért mert az ember lehangolt, rosszul alszik, fáradtan ébred, állandó kialvatlanságban szenved, céltalan, üresnek érzi magát, rosszkedvű, kedvetlen, csak úgy "elvan" magában...stb ez még nem jelenti azt, hogy depressziós. Mert miért lenne az? Szerintem az ember életében vannak olyan időszakok - és a fejlődésünkhöz elengedhetetlen is - amikor ezeket a tüneteket akár együttesen avagy külön-külön, de produkálja pszichés állapota miatt.
Mert ha őszinték vagyunk magunkkal - nem mással! - akkor tudjuk, hogy miért vagyunk tompák, mitől vannak olyan pszichoszomatikus tüneteink, amiket felsoroltam (a teljesség igénye nélkül). De ez csak akkor működik, ha magunkhoz őszinték vagyunk. Másként nem megy. Nehéz pillanataimban is vallom azt, hogy mindenre van megoldás, sőt, a megoldás bennünk van. Csak néha nem akarjuk meglátni azokat. Hogy miért? - mert fáj amit látunk
- mert nincs kedvünk változtatni
- mert kényelmes
- mert konkrétan a másikra mutogatunk
- mert általában hárítunk
- mert mégsem olyan rossz
- mert anyám /nagyanyám...stb is tűrte
- mert nem illik másként gondolkodni
- mert majd lesz valahogy
- mert majd akkor, amikor.....

Szóval kifogás az mindig van.
A minap olvastam egy korombeli nőről aki leírta, hogy voltaképp nem lehetne oka a panaszkodásra, mert mindene megvan ami neki fontos, mégis depressziósnak érzi magát, így hát a depresszikus napokon (mert ilyen is van!) állandóan b....ja a férjét, a környezetét, semmi sem jó, és ilyenkor azt várja, hogy hassanak már azok a gyógyszerek! Igen, várja, hogy hassanak a bogyói. Azok a bogyók amiket évek óta szed. Jézusom, ő már ide jutott? És egyáltalán hogyan? Ezek a kérdések futottak át az agyamon, választ az ő szemszögéből egyelőre nem tudok. Nekem meg csak sejtéseim vannak. Vajon hol siklott félre az élete? Hol volt először AZ a pont, amikor azt érezte, hogy ez bizony nekem sok. És miért nem kért segítséget? Vagy ha kért, miért nem kapott? Jó kérdések, úgye? A lényeg, hogy ő bátran vállalja, hogy depressziós, így hát sok minden alól mentesül.
Újabb észrevétel: Sok minden alól mentesül = felelőőségvállalás nuku. Amivel addig nem lenne baj, ha tök egyedül lenne egy lakatlan szigeten. De nem, neki családja van!

Rosszabb pillanataimban megállok és megnézem, hogy abban a pillanatban minek is örülhetek. Lássuk csak: egy kedves telefon, egy kedves üzenet, egy rég látott ismerős, egy bók, egy kis fagyi, a csend, a természet...stb. Örülök, hogy egészséges vagyok, hogy mindig van egy olyan ember akit felhívhatok és dünnyöghetek neki, sőt, ha kérem segít is. Jól esik néha gyengének lenni, jól esik néha leereszteni és nem aggódni (a megváltoztathatatlanon), elfogadni dolgokat még akkor is amikor az nekünk nem tetszik. Apróságoknak tűnik, pedig nem az. Megélünk poklot és mennyet. Egyszer nevetünk, máskor sírunk. Az élet már csak ilyen. De ezt tudni kell kezelni, ponotsabban meg kell tanulni kezelni. Én sem a szüleimtől tanultam meg, de tanulható. Legalábbis azt gondolom és érzem. Mert a gond azzal van ha a problémákra gyártunk egy diagnosztizálható betegséget amire még gyógyszert is kapunk. Azzal csak problémát ferdítünk, elnyomjuk magunkba (magunkba!!!), úgy teszünk mintha a gyógyszer hatására jobban lennénk. Lehet, hogy egy rövid ideig működik, de attól még a probléma illetve a megoldásra váró feladat OTT marad. Magunkba és megoldásra vár. És erre nem a gyógyszer a megoldás az tuti.

Adjunk magunknak időt, gondoljuk át, hogy most mi van, mit szeretnénk, hogyan lehet azt megvalósítani, mit kell ahhoz tenni, tud-e nekünk valaki segíteni, ha igen, merjünk segítséget kérni és segítséget elfogadni. Majd kezdjük letenni a "nehezékeket" és mosolyogjunk többet:))))