Idézet

Amikor azt mondjátok, hogy "Beteg vagyok, de nem akarok beteg lenni, ezért küzdöm le ezt a betegséget - ezt meg ezt teszem, és legyőzöm e betegséget", akkor elővigyázatosságotok (oltások, vizsgálatok) védekezésetek és rossz érzéseitek révén belekapaszkodtok a betegségbe.


A hiányból kiindulva csak még több hiányt vonzol, és ez az oka, hogy a legtöbb fogyókúrás módszer sem jár eredménnyel. Tudatában vagy a túlsúlyodnak, tudod, hogy a tested nem úgy néz ki, ahogy szeretnéd -, és amikor már eléggé elviselhetetlen ez az állapot számodra (vagy saját nézőpontod miatt, vagy mert mások homlokukat összeráncolva néznek rád), akkor azt mondod: "Nem bírom tovább ezt az iszonyú helyzetet. Fogyókúrázni fogok és megszabadulok a túlsúlytól, amit nem akarok!" A figyelmed pedig ismét arra irányul, amit nem akarsz, tehát magadnál tartod.

Úgy juthatsz el oda, ahol lenni akarsz, ha teljes figyelmeddel a kívánt dolog felé fordulsz, és nem figyelsz arra, amit NEM AKARSZ.

(Esther és Jerry Hicks: A bőség törvénye, Csillag blog)

Változás

Ha rosszabb hangulatban vagyok akkor azt gondolom, hogy a változás rossz és minek és jajistenem ne má' én, viszont ha ráncba szedem magam akkor azt mondom, hogy jajdejó, kell a fejlődéshez és több leszek, mint ami tegnap voltam:)) Szóval szeretem. Az természetes, hogy az emberek félnek a változástól, mert bizonytalanul biztos. Ez alatt azt értem, hogy bizonytalan, mert nem tudod, hogy mi sül ki belőle, biztos mert tuti, hogy az ember érdekében történik minden. Még akkor is, ha AKKOR ezt nem látod.
Hagyni kell, hogy a dolgok megtörténjenek velünk, nem szerencsés széllel szembe........!

Mi a bajom?

Mostanában divatos depressziósnak lenni. Én magam is jó pár hete megtapasztaltam mélységet és magasságot, de nem voltam depressziós. Azt hiszem:) Biztos vagyok benne, hogy régen is voltak depressziós nők (és férfiak), de manapság valahogy trendi lett mindezt fennen hangoztatni. De vajon mi is a depresszió és egyáltalán tényleg az vagy? Honnan tudod hogy hova tartozol? Azért mert az ember lehangolt, rosszul alszik, fáradtan ébred, állandó kialvatlanságban szenved, céltalan, üresnek érzi magát, rosszkedvű, kedvetlen, csak úgy "elvan" magában...stb ez még nem jelenti azt, hogy depressziós. Mert miért lenne az? Szerintem az ember életében vannak olyan időszakok - és a fejlődésünkhöz elengedhetetlen is - amikor ezeket a tüneteket akár együttesen avagy külön-külön, de produkálja pszichés állapota miatt.
Mert ha őszinték vagyunk magunkkal - nem mással! - akkor tudjuk, hogy miért vagyunk tompák, mitől vannak olyan pszichoszomatikus tüneteink, amiket felsoroltam (a teljesség igénye nélkül). De ez csak akkor működik, ha magunkhoz őszinték vagyunk. Másként nem megy. Nehéz pillanataimban is vallom azt, hogy mindenre van megoldás, sőt, a megoldás bennünk van. Csak néha nem akarjuk meglátni azokat. Hogy miért? - mert fáj amit látunk
- mert nincs kedvünk változtatni
- mert kényelmes
- mert konkrétan a másikra mutogatunk
- mert általában hárítunk
- mert mégsem olyan rossz
- mert anyám /nagyanyám...stb is tűrte
- mert nem illik másként gondolkodni
- mert majd lesz valahogy
- mert majd akkor, amikor.....

Szóval kifogás az mindig van.
A minap olvastam egy korombeli nőről aki leírta, hogy voltaképp nem lehetne oka a panaszkodásra, mert mindene megvan ami neki fontos, mégis depressziósnak érzi magát, így hát a depresszikus napokon (mert ilyen is van!) állandóan b....ja a férjét, a környezetét, semmi sem jó, és ilyenkor azt várja, hogy hassanak már azok a gyógyszerek! Igen, várja, hogy hassanak a bogyói. Azok a bogyók amiket évek óta szed. Jézusom, ő már ide jutott? És egyáltalán hogyan? Ezek a kérdések futottak át az agyamon, választ az ő szemszögéből egyelőre nem tudok. Nekem meg csak sejtéseim vannak. Vajon hol siklott félre az élete? Hol volt először AZ a pont, amikor azt érezte, hogy ez bizony nekem sok. És miért nem kért segítséget? Vagy ha kért, miért nem kapott? Jó kérdések, úgye? A lényeg, hogy ő bátran vállalja, hogy depressziós, így hát sok minden alól mentesül.
Újabb észrevétel: Sok minden alól mentesül = felelőőségvállalás nuku. Amivel addig nem lenne baj, ha tök egyedül lenne egy lakatlan szigeten. De nem, neki családja van!

Rosszabb pillanataimban megállok és megnézem, hogy abban a pillanatban minek is örülhetek. Lássuk csak: egy kedves telefon, egy kedves üzenet, egy rég látott ismerős, egy bók, egy kis fagyi, a csend, a természet...stb. Örülök, hogy egészséges vagyok, hogy mindig van egy olyan ember akit felhívhatok és dünnyöghetek neki, sőt, ha kérem segít is. Jól esik néha gyengének lenni, jól esik néha leereszteni és nem aggódni (a megváltoztathatatlanon), elfogadni dolgokat még akkor is amikor az nekünk nem tetszik. Apróságoknak tűnik, pedig nem az. Megélünk poklot és mennyet. Egyszer nevetünk, máskor sírunk. Az élet már csak ilyen. De ezt tudni kell kezelni, ponotsabban meg kell tanulni kezelni. Én sem a szüleimtől tanultam meg, de tanulható. Legalábbis azt gondolom és érzem. Mert a gond azzal van ha a problémákra gyártunk egy diagnosztizálható betegséget amire még gyógyszert is kapunk. Azzal csak problémát ferdítünk, elnyomjuk magunkba (magunkba!!!), úgy teszünk mintha a gyógyszer hatására jobban lennénk. Lehet, hogy egy rövid ideig működik, de attól még a probléma illetve a megoldásra váró feladat OTT marad. Magunkba és megoldásra vár. És erre nem a gyógyszer a megoldás az tuti.

Adjunk magunknak időt, gondoljuk át, hogy most mi van, mit szeretnénk, hogyan lehet azt megvalósítani, mit kell ahhoz tenni, tud-e nekünk valaki segíteni, ha igen, merjünk segítséget kérni és segítséget elfogadni. Majd kezdjük letenni a "nehezékeket" és mosolyogjunk többet:))))

Az igazi

Mindenki azt keresi. Megkockáztatom, hogy ezt is csak akkor ismerjük fel - sajnos - mikor más nincs ott. Mert gyarló emberek lévén ami van az sosem jó. Pontosabban sosem elég jó. Vagy csak egyszerűen fél az adott személy. Önmagától elsősorban. Az érzéseitől, mert anno ezt nem tanították meg neki.
De mégis mitől igazi az Igazi? Mert szeret, mert kedves vagy mert jó vele a szex? Vagy mert pénze van (nem kevés) vagy mert szereti a gyerekeket? Családcentrikusnak találjuk? A kérdések nem nehezek ellenben a válaszok, no, azok könyörtelenek tudnak lenni. Élünk vagy elfojtunk? Merünk úgy élni ahogy szeretnénk? Minden ember életében ott van a szerelem, a nagy Ő, max. csak nem ismerjük fel. Mert nem akarjuk meglátni, félünk felismerésünk következményeitől. Mert úgye mit fog szólni a család, a barátok, a környezet...stb. Ismerős?
Szerintem az Igazi attól Igazi, hogy nekem Ő az Igazi. Ott legbelül ezt kőkeményen érezni lehet. És érezzük is. Ha valaki azt mondja, hogy nem érzi, tudom elfojtásról beszél. A félelmeiről. Az Igazira mindig lehet számítani, ő a társ, a barát, a szerető. Nincs bírálat, kritika a felek között csakis szeretet, szerelem, támogatás. Meglátni benne az esendőt miközben tudjuk az igazi értékeit. Az életünk hibázások sorozata. Elbukunk majd felállunk. Egyszer fenn, máskor lenn. Ahogy a világ változik, úgy változunk mi magunk is (jobb esetben). Mennyivel egyszerűbbé tennénk az életünket ha magunknak nem hazudnánk. Nem másnak, csak magunknak! Nincs annál szörnyűbb, mint amikor a számodra Igazinak vélt személyt meglátod egy másikkal. Az embert egyszerre önti el a remény, a kétségbeesés, a félelem, a harag, a bosszú, a vágy, az emlékek és még sorolhatnám. Szinte érzed a másiknak az illatát, a szagát. Emlékszel arra, hogy reggelente miként ébred, hogyan öltözködik, mik a rituláéi, hogyan és mit reggelizik. Tudod, mert tudod, hogy bizonyos esetekben mit mondana neked, borítékolható mondatok csengenek a füledben. Feltörnek benned az emlékek. És már csak valóban a szépekre gondolsz, hisz nincs is más. Az idő megszépített mindent, vagy Te változtál akkorát, hogy tanultál az akkori hibáidból. Eszedbe jut az első együtt töltött éjszaka, majd a második és a sokadik. Mindezek az érzések gondolatok - akkor és ott, ahogy megpillantod Őt - a másodperc tört része alatt lejátszódnak benned. Egyszerre nevethetnéked és sírhatnékod támad. Vered a fejed a nemlétező falba, hogy miért hagytad, hogy így legyen. Miért nem nyúltam utána - moromolod magadban.
Az emberek túl büszkék, pedig a szeretetben nincs büszkeség. Szerintem. Az élet egy nagy játszma. Ma én vagyok az erősebb holnap ő. Segítenünk kell egymásnak. Persze ez csak akkor igaz, ha tudom és belátom, hogy valóban szeretem a másikat, hogy ő az Igazi. Ezt egy nő (is) tudja. Mindig is tudta, tudja és tudni is fogja. Meg kell(ene) élni ezeket az érzéseket. Nem könnyű, de ki mondta, hogy az lesz? Szokták mondani: Menj ahhoz reklamálni aki azt mondta, hogy könnyű lesz:)
Hagyd, hogy a szíved vezessen!
Elgondolni nem tudok rosszabbat, mint amikor állsz az oltár előtt, vagy karodban a gyermeked és azt mondod magadnak, hogy én nem ezt a lovat akartam. Nem tőle akartam a gyereket - persze ha már itt van, szeretni fogom - ki ez az ember a balomon. Ki az aki mellett reggelente ébredek? Miért vele kell nyaralni mennem? Én nem ezt akartam! És az évek telnek, éled az életedet mindennapi rutin szerint. Csupán egyet felejtesz el: önmagad lenni. Nagybetűvel. Rájössz, hogy nem éled az életedet hanem vegetálsz.
" Boldog vagyok, hogy létezik - mert megmutatta, hogy képes vagyok olyan szerelemre, amiről magam sem tudtam, és ez hálával tölt el". (Coelho)